Az öltözködés kaland

A Kék Ló sztori, avagy Budapest, Berlin és a megnyugtató káosz
Amikor gyerek voltam, nagyon szerettem a nagymamám csillogó ruháit nézegetni, amiket Kubából, Kinából, Sziriából hozott. Alig vártam a hétvégéket, amikor anyám elvitt a nagyihoz, és az volt az első dolgom, hogy elővetettem vele a ruháit, anyagait, és meséltettem a történetükröl. Néha megengedte, hogy felpróbáljam őket, és közben Csajkovszkijt vagy Vivaldit hallgattunk, amitől mindíg elképzeltem, hogy ha nagy leszek, balerina leszek. Legalábbis mindenképp a saját életem főhőse, akivel csodálatos dolgok történnek majd. És olyan sok helyre elutazom majd, mint a nagyi, és mindenhonnan a legvarázslatosabb, legcsillogóbb ruhát hozom haza. Egy darab örökkévalóságot a szekrényembe.
Tizéves voltam, amikor a nagyi megtanított varrni a lábhajtós Singer varrógépén, aminek a hangjára és a ritmusára egy messzi világban éreztem magam. Lassan magam varrtam a babáimnak ruhát, és késöbb magamnak is. Ami anyagot lehetett, szétszabtam, sokszor titokban kutattam csodás anyagok után a szekrényében, és a felnőttek tudtán kivül varrtam belöle ruhákat.
Sokat jártunk szinházba, balettre a nagyival, ami ihletet adott a varráshoz. Jelmez-szerű ruhákat varrtam magamnak, majd abban mentem szinházba. Emlékszem, amikor egy osztálytársnömmel megnéztünk egy darabot a Várszinházban, 14 évesen, és én az általam lepedöböl varrott gótikus stilusu ruhában tündököltem.
15 és 17 éves korom közt erősen eltoltam a romantikáról a punk fele a hangsúly, és ennek a korszaknak a tetőpontján meglátogattam a berlini barátaimat 1993-ban. Lakókocsikban, foglaltházakban laktak és engem is vendégül láttak. Láttam a káoszt és a békét, lenyűgözött a koszos falakból áradó ragyogás, a mindent átható kedvesség, amit azóta is Berlin jelent nekem. A szelid vadságot, az ártatlan humort, a diszletet, mögötte a megfejthetetlen, de soha nem fájdalmas valósággal. A várost, ahol soha nem tudtam igazán aludni, de sosem fáradtam el, mert biztonságban éreztem magam. Ahol sosem volt olyan nehéz a szívem, mint Budapesten, mert talán a gravitáció nem olyan erős, mint otthon. És az idő végtelenre nyújtható egész könnyen, bár ez a nem otthon levés sajátossága, azt hiszem.
Ekkor határoztam el, hogy Berlin lesz egyszer az otthonom.
Elég hamar gyerekeim lettek, és a varrást folytattam, ruhákat, játékokat, textil mesekönyveket varrtam nekik. Sok barátom lvolt, akik jelmeztervezők vagy varrónők voltak, ők tudták, hogy imádom a szinházi anyagokat, és egy csomó maradék anyagot kaptam tölük. Folyton varrtam, ezer darabból kabátot, szoknyát. Megszállottjává váltam a kis darabkból varrt ruhák készitésének, és megszállottan gyüjtögettem az anyagokat.  A kihivás, hogy nem tudtam két egyforma ruhát csinálni az apró anyagokból, adott varázslatos hangulatot a munkámnak. Ráéreztem az upcycling izére.
2004-ben nyitottam egy ruhaboltot Tóth Virág Mintabolt néven, a kirakatban és néha a bolt elött egy embernagyságú kék lóbábú állt, ami én készitettem, mert nem akartam unalmas próbababákra adni a ruháimat.
Három év után bezártam a boltomat, mert a harmadik gyerekemet vártam, és szerettem volna több időt tölteni a családommal. Nagyon hasznos tapasztalat volt a saját bolt nyitása, és elhatároztam, hogy legközelebb több pénzzel és egy különleges koncepcióval nyitok üzletet.
2010-ben  nyitottam a Kék Lovat a Szimplával szemben, a Kazinczy utcában. Egy  barátommal ötleteltünk, hogy mi legyen a hely neve, s mivel úgy döntöttünk, hogy a kék lóbábu úgyis kint lesz a bolt elött, legyen a neve Kék Ló. Ekkor még egy színes állat nevű hely sem volt a környéken. A koncepcióm pedig az volt, hogy ne csak ruhát lehessen venni, hanem kávézni meg inni is.
Hamarosan ruhakocsmaként kezték emlegetni a Kék Lovat, ami kicsit belegázolt az akkori önérzetembe.
A Kék Ló evolúciója során a vezérmotívum mindig az önmagamban és a döntéseim helyességében való kételkedés volt, Sokszor, előszeretettel hallgattam meg mások tanácsát, hogy mit változtassak a helyen, a dizájnon, stb. Rengetegszer változtattam, és egy hónapig sem tudtam ugyanúgy hagyni a dolgokat. Hol a falat festettem át, hol átrendeztem vagy átépitettünk a barátaimmal. Ezek az együtt dolgozások, átalakítások fantasztikusan jó élmények voltak,
Most már tudom, hogy egy üzletnek idő kell, föleg ha eredeti a koncepciója és hosszútávon akar sikeres lenni. És mindenek felett meg kellett tanulnom magamban bizni, és magamra hallgatni.
És hagyni kell, hogy a hely kialakuljon, mint ahogy a Lónál csodálatos módon kialakult egy nagyszerü törzsközönség, akik pont azért szerettek minket, amilyenek voltunk.
Az elsö fiam, Márk közben felnőtt, zenélni kezdett, lett egy zenekaruk, a The Best Bad Trip, amivel elöször a Kék Lóban koncerteztek. Neki és a barátainak köszönhetően egyre érdekesebb lett a  a Kék Ló zenei felhozatala. Ők új szeleket hoztak a helyre, és pár éven belül mi lettünk Budapest egyik zenei fénypontja.  Egy jóleső káosz-sziget voltunk a mainstream tengerén. Aztán ez a sziget süllyedni kezdett az egyre globálisabbá váló Kazinczy utcában, a gagyiság tengere erösen nyaldosta hullámaival a Kék Ló partjait, A partraszállók nagy részét már nem akartuk, hogy sok időt töltsön nálunk. Én egyre többet jártam Berlinbe, és megérett bennem az elhatározás, hogy kiköltözöm. Mivel az elhatározás nagyon erős volt, a körülmények is úgy alakultak, hogy megtehettem. T Én pedig 2015 nyarán Berlinbe költöztem .
A Kék Lóval a nyolcadik kerület fele vettük az irányt, a Blaha Lujza téri dimenziós kapun túl, ahol a bátraké a szerencse. Csodával határos módon a Rákóczy téri csarnok mögött találtunk rá a mostani helyünkre, ahol, mint anno Berlinben, a koszos falakból áradt a ragyogás, és a jólesö, ismerős káosz igéretével kecsegtetett minket a hely. Belevágtunk, penészes falat vakartunk, barátokkal bútorkat festettűnk. Eleinte szerettem volna, ha a dizájn egyszerűbb lenne, mint a régi Lóban. Arra gondoltam, hogy a szürke legyen a domináns szin, és egy-két rikitó szinü bútor ellenpontként viritana a térben. Aztán, mivel akkor már Berlinben laktam, nem tudtam végig ottlenni a felújitáson, és egyre mintásabbak, szinesebbek lettek a dolgok, mivel a barátaink kibontakoztak festés közben. Mikor hazajöttem, el voltam varázsolva a látványtól, és rájöttem, hogy a Ló lényege a szabadság, nem a kötött koncepciók, úgyhogy megtanultam koncepciót kitalálni és elengedni azt.
Szóval kedvezö szelek fújdogáltak a Rákóczi téren, ragyogó, várakozással teli idök voltak. Hónapokig  vártunk az alkohol árusítási engedélyünkre, de ennek dacára csodálatosan éreztük magunkat. A láthatatlan összetartozás, kaland, végtelen idő és lehetőségek párhuzamos dimenziója áthallatszott a mi, valóságnak nevezett hétköznapjainkba. A meg nem valósult Ló a rengeteg valamilyenné válás lehetöségével mindenkit spannolt, aki kicsit is részt vett benne.
Aztán végre megnyitottunk, és várakozáson felüli volt a sikerünk. A környék, ahol elöször 15-16 évesen jártam, de csak nappal, és mert muszáj volt, még mindig ijesztő helynek számitott  Annak ellenére, hogy a négyes metró megállóját odaépitették pár éve, és a prostik eltüntek, a legtöbb dolog nem változott. Amit mindig is imádtam azon a környéken, hál’istennek az se, a teljesen autentikus atmoszféra szinte ugyanolyan, mint 25 évvel ezelött, amikor megismertem. Még volt szerencsém ott is lakni, ami fantasztikus élmény volt, imádtam. És kiderült, hogy nemcsak én vagyok oda a helyért, hanem a törzsközönségünk nagy része is, és még sok izgalmas ember kezdett hozzánk járni a környékröl.  Azóta is mindig 16 évesnek érzem magam, amikor arra járok, és a villamosról leszállva megcsap a csodás, sejtelmes józsefvárosi fuvallat.